Sziasztok!

Először is üdv mindenki, hisz ez az első bejegyzésem. R vagyok, ha kíváncsi vagy mi történik nap, mint nap egy 23 éves vidéki lánnyal, akkor jó helyen jársz. Szóval akkor bele is kezdek.

Ma dolgoztam, hisz péntek volt. A kórházban, a szövettani laborban vagyok segédasszisztens. Ez a hét sok szempontból nem az én hetem volt, de ez a mai nap meg végképp nem az én napom. Barátnőm szabadságon, így az ő feladatait láttam el ma. Reggel már azzal felborították a napi rutinom, hogy a főorvoshelyettesünk korábban érkezett és nagyon sietett az anyagok elindításával.

Emiatt én azt sem tudtam hol a fejem, egy csomó reggeli teendőt nap közben iktattam be, mert teljesen elfeledkeztem róla.

Körül belül egy hete dobott ki a barátom, mármint a volt barátom. Még mindig nem áll a számra ezt mondani… Így, a mai száműzetésem a laborból elég mély nyomot hagyott bennem. A héten legalább emberek voltak körülöttem és volt munka és tanulnivaló is, ami lekötötte a figyelmem, így nem volt időm és energiám a szakításon rágódni. De ma tök egyedül lenn, úgy hogy munka alig volt, nem tudtam nem elkalandozni… Háromszor sírtam majdnem el magam, de mintha megérezték volna, olyankor mindig megjelent valaki. Úgyhogy igazából megúsztam a napot sírás nélkül, bár amikor elindultunk haza és elkezdett szakadni az eső, majd tudatosult bennem, hogy még az ernyőm is ott maradt, akkor tényleg a bőgés kerülgetett.

Egyébként a szakításra visszatérve, életem legboldogabb négy hónapja volt ez, és igazából ezt már nem veheti el senki. Igyekszem pozitív maradni, de nem egyszerű, mikor szeretem és szinte fizikai fájdalmaim vannak a hiányától. Mindegy az idő mindent helyre tesz majd, ahogy máskor is…

Ma csak ennyi futotta tőlem, álmos vagyok, hosszú hét volt. Holnap igyekszem valami értelmeset alkotni.